A Voyagerek összesen 115 digitalizált, diszken tárolt fényképet visznek. Összegezve megállapíthatjuk: nem próbálunk sokkal pozitívabb képet sugározni magunkról, mint amilyen a valóság.

Ha egy férfi ismeretlen nõvel való randevúra készül, értelemszerûen megpróbálja lehetõ legjobb formáját nyújtani. Precízen megborotválkozik (s közben csücsörít és kacsingat a tükörbe), drága arcszeszt használ, alaposan megnyirbálja dúsan burjánzó orrszõreit, szokásával ellentétben délután is fogat mos, nem a sokat látott csajozós ingét húzza fel, hanem a hanyag eleganciát választja. Külsõ imázsát - melyet nem központ kezel - iparkodik a lehetõ legjobban feljavítani, gondolván az elsõ benyomás fontosságára. Aztán, hogy az éjszaka folyamán felbukkan-e valódi éne a megjátszott, mesterkélt külsõ mögül, az más kérdés, de eleinte feltétlenül megnyerõ s roppant szimpatikus lesz.

Kicsiben, a porszemeknél így megy.

Országos szinten sejtjük, miképp mûködik: politikusok próbálják több, de inkább kevesebb sikerrel építgetni a belsõ imázst, hátha a színes plakátok, mosolygós fotók láttán valóban elhisszük, hogy boldogok vagyunk.

Valamivel nagyobb távlatokban gondolkodva, utánanéztem, hogy milyen az emberiség külsõ pr-je: milyen képet sugárzunk kifelé a Földrõl, mit akarunk mi megmutatni magunkból a pöttöm, kis zöld lényeknek, a massza-jellegû, gél állapotú kocsonyáknak vagy a nagyfejû, gülü-szemû szürke izéknek, akik nyilván roppant kíváncsiak lesznek feltárván a Voyager ûrszonda gondosan megtervezett tartalmát. Miképp készül az emberiség az elsõ, legfontosabb találkozóra?

A Pioneer 10 (és 11) az elsõ ember alkotta tárgyak, melyek elhagyták a Naprendszerünket, bennük fémlemezek pihentek, rajtuk hiányosan öltözött, ám ezt ellensúlyozandó, kedvesen integetõ férfi- s nõalak, piciny pöttyök nagy karikával, jelképezvén a bolygók s a Nap helyzetét s elõbbiek némileg alárendelt státuszát.

Az õket követõ Voyager 1 és 2 már sokkal komolyabb, tartalmasabb anyagot vitt magával, melyet hosszas szelektálás után a NASA egyik különleges bizottsága állított össze. Ha meglátogat minket egy csészealj, jó esélye van arra, hogy árvíz-, járvány-, tûzvész sújtotta területre tévedjen, éhhalál szélén lévõ félhalott tetemekre bukkanjon, vagy – mivel száznál is több fegyveres csetepaté zajlik napjainkban is a világon – háború közepébe cseppenjen. Azonmód venné a kalapját, s vissza se nézne pár ezer galaktikus évig, hátha megjavulunk. Mit próbálunk meg dicséretes elszántsággal kifelé mutatni, milyen az emberiség külsõ pr-je?

A csomag tartalmaz képeket, zajokat, emberi s állati hangokat, zenét és természetesen az ENSZ Fótitkár meglepõen rövid üdvözlõ beszédét. 55 nyelven van felvéve az „ - Üdvözöljük az Univerzum minden békeszeretõ lényét”.

Büszke hazafi öntudattal vehetjük tudomásul, hogy magyarul is megvan a szöveg az egyik alumínium ládikóban. Bolgárul vagy albánul például nincs, ami nagy a kockázat, hiszen albán menekült szinte mindenhol van. Hogyan várjuk el 12 fényévnyire lévõ Procyon csillagrendszerben a migráció megoldását, ha kezeit széttárva, nagy sóhajjal csak ennyit fog közölni: „– Sajnos nem tanultam meg burmaiul, a svéd meg soha nem ment, a vietnámit pláne nem értem…”

Érdekesség, hogy a hatezer évvel ezelõtt, Sumérban beszélt akkád nyelven is leírták az emberiség üzenetét.

A strapabíró diszkeken tárolt fotók meglepõen demokratikusan lettek kiválogatva, vélhetõen az ENSZ-ben udvariasan köhécselni kezdtek, mikor az amerikaiak a projekt kezdetén bemutatták az általuk fontosnak vélt Coca-colás, McDonald’s-os fotóikat.

Van napsütötte réten ácsorgó, bambusznádat lóbáló, érthetetlenül vidám guatemalai indián, japán osztályterem, vágott szemû kis lurkókkal és furcsamód türelmes pedagógussal, kopasz, kövér fehér ember, MÉZGA GÉZA beütéssel, amint csúnyán táplálkozik, erotikusan kigombolt köpenyben feszítõ, mikroszkópot vizsgálgató fekete asszony hatalmas bizsuval, pakisztáni utcakép, lovas kocsikkal, lerobbant, ócska motorokkal és tengernyi rothadó szeméttel. Akad idilli, harmóniát sugárzó családi kép, épp nem bömbölõ babával, higgadt anyukával, véletlenül jó magaviseletû gyerekcsapattal, de jelen vannak a delfinek, krokodilok, sasok is – valahogy a kukacok meg a levéltetvek megint lemaradtak. Földi tájakról is küldtünk fotókat, bemutatjuk milyen egy folyó, erdõ, tengerpart, sziget. Persze nem küldünk sokat és nem a legszebbeket, nehogy kedvet kapjanak idejönni és leigázni minket, mondjuk a Tatuin forró, végtelen sivatagaiból. A Voyagerek összesen 115 digitalizált, diszken tárolt fényképet visznek, és összegezve elmondható, hogy nem próbálunk sokkal pozitívabb képet sugározni magunkról, mint amilyen a valóság.

Átlagos nõ áll a fogyasztás templomában, egy szupermarketben, áruval igen komolyan megrakott polcok elõtt, a másikon kínaiak vacsoráznak (nyilván ilyen is van, persze nem a mi konyhánkban, legalábbis reméljük), a harmadikon naplemente van madarakkal, a következõn meg egy öregember ácsorog kutyával, tehát roppant vegyes a kép, mintha igazából nem is válogattak volna. Persze nincsenek afrikai éhezõ kisfiúk szomorú szemmel, ázsiai szex-rabszolga tinilányok, sem nicaraguai nyomornegyedek, de ennek nem is volna sok értelme.

Egyszóval, dicséretes és örömteli, hogy nem egy kimondottan idealizált képet mutatunk kifelé.

Okos matematikusok a fémlemezbe vésve matematikai mûveleteket is küldtek, hátha számolgatni támad kedve az Ursa Minor galaxisban a kék, hatszemû lénynek. Sajnos a kreatív koponyák által összeállított számolgatós üzenet nagyrésze indokolatlanul komplikáltra sikeredett, reméljük a földönkívüliek a bölcsészdiplománál, vagy az OKJ-s szakképzéseknél többet is fel tudnak mutatni s így megfejtik a vízszintes és függõleges botocskák által vázolt problematika magvát.

Az amerikaiak persze nem tagadták meg magukat ezúttal sem, hiszen a 21 legfontosabb, mindennapi életünket kísérõ, legfontosabb hang és zaj közé felvették – az elõkelõ második helyre a sorban – a tenger hullámain sikló szörf hangját, vélhetõen a projekt vezetõje - Carl Sagan, a Cornell Egyetemrõl -, nagy rajongója ennek a sportnak.
Gizike néni a földszint négybõl nyilván nem szelektált volna csimpánz makogást vagy vulkánkitörést sem. Természetes zajok (vihar, szél, esõ) keverednek állati s emberi hangokkal, küldünk harsány nevetést is, hogy nyilvánvaló legyen, hogy mi valójában egy igencsak jókedvû népség vagyunk, életünk egyetlen kacagó kéjhömpöly. Az volna az érdekes, ha a varangyos békák kora esti brekegését próbálnák megfejteni odaát, az Androméda-ködben, azt gondolván, hogy voltaképp ez az üzenet alapvetõ lényege. Picit kellemetlen volna, kisebb intergalaktikus háborút is okozhatna.

A földi hangok, és zajok után jön a másfél órás zenei blokk, amit nem valami menõ DJ választott ki, hiszen a toplista élén, három felvétellel J. S. Bach áll, õt követi Beethoven, két rövid darabbal. Ezen a fronton is korrektnek mondható a válogatás végeredménye, mert vegyes a zenei paletta: akad szenegáli, jávai, mexikói népzene, vannak zairei, perui, indiai, navajo indián dalok. Kissé furcsa, hogy rock, vagy egyáltalán, könnyûzenei darab mindössze egy van a válogatáson, konkrétan a Johnny B. Goode, Chuck Berry-tõl, igaz ez egy alapdal, legalább elindított valamit, amit rock’n’rollnak hívnak. A sorrenden lehetne vitatkozni, miképp fér meg gyors egymásutánban egy japán cincogás, majd egy Bach darab, vagy mennyire harmonizál egymással egy bulgár berúgós nóta egy Beethovennel, de ne legyünk túlzottan kritikusak, legalább igyekeztek itt is demokratikusan válogatni. Még jó, hogy nem egy magyar népszavazás döntötte el, hogy miféle zenék menjenek a Voyagerekkel, mert akkor egy groteszk, bizarr körülmények közt elhunyt, hazai, nem túl szép popsztár 13 lemezén kívül mást nem kaptak volna a kicsi zöld lények.

Persze felmerül rengeteg kérdés. Ezeknek a földönkívülieknek van-e egyáltalán hallásuk, van-e fülük? És ha van - mire használják? Vagy mi van akkor, ha az idegen civilizáció, melynek életterébe behatol a Voyager, mindössze egy strandlabdányi meteoron tengeti parányi életét, s roppant fenyegetésnek fogja fel a közelgõ monstrumot? Hosszasan lehetne filozofálni ezeken a kérdéseken, de nincs erre hely. „A földönkívüliek amúgy is köztünk élnek, például a fõnököm is az, semmiféle emberi érzés nem szorult belé.” – mondta egy képzeletbeli, most kitalált barátom.

Az, hogy ezt a vitatható, ám mégis korrektnek mondható tartalommal rendelkezõ palackot beledobtuk a kozmikus óceánba mindenképp örvendetes, ám komoly esélye nincs, hogy bárki, erre (ûr)hajózó jöttment kihalássza. Ha mégis megtenné és elkapná az ûrben száguldó csomagot, nyilván vidám napokat töltene el a Sydney-i Operaház és a rádióteleszkóp fotói nézegetésével, miközben a szerb nyelvû, meleg, baráti hangon elmondott üzenetet hallgatja. Igazából abban kell bíznunk, hogy a kis zöldek kihalásszák, mert a számítások szerint megközelítõleg negyven ezer év múlva érnek a Voyagerek a legközelebbi, bolygókkal rendelkezõ naprendszer közelébe, az meg picit odébb van.

Kalmár Csaba

Voyager-csomag. Az igazi külsõ pr. PR Herald, 2005. január 9.